Tegyük fel, hogy Péter apostolt most vasárnap be lehetne ültetni egy átlagos evangéliumi gyülekezet hátsó sorába. A zenekar befejezi, a prédikátor kiáll, és elhangzik az evangélium, világosan és őszintén, úgy, ahogy a legtöbben már százszor hallottuk.
Azt hiszem, Péter szinte minden mondattal egyetértene. Azt is hiszem, hogy a végén odahajolna, és ezt súgná: „Ez mind igaz. De mikor beszéltek nekik a királyról?”
Ez a kérdés egy ideje nem hagy nyugodni. Úgyhogy elmondom az esetet olyan egyszerűen, ahogy csak tudom: két üzenet, mindkettőt „evangéliumnak” hívják, és húsz évszázad van közöttük.
Az első századi üzenet
Kezdjük azokkal, akik először hallották. Az első századi zsidók vártak, és tudták, mire. Isten megígérte Dávidnak, hogy lesz egy utódja, akinek a trónja örökre megmarad (2Sám 7,12–16). Ézsaiás egy gyermekről beszélt, aki Dávid trónján ül, és uralmának nem lesz vége (Ézs 9,5–6). Dániel egy „emberfiához hasonló” alakot látott, aki olyan királyságot kap, amely soha nem pusztul el (Dán 7,13–14).
Az első ígéret mellett ott volt egy második is. E király uralma alatt Isten belülről formálja újjá a népét. Jeremiás azt mondta, hogy a törvény a szívekbe lesz írva, és mindenki ismerni fogja Istent, a legkisebbtől a legnagyobbig (Jer 31,31–34). Ezékiel azt mondta, hogy Isten a saját Lelkét adja beléjük (Ez 36,26–27). Jóel azt mondta, hogy ez a Lélek kiárad fiakra és leányokra, öregekre és fiatalokra, szolgákra és szabadokra (Jóel 3,1–2).
A várakozásnak tehát két része volt: egy végső király, és egy megújult nép, amelyet betölt Isten Lelke.
Aztán megérkezik Jézus, és első feljegyzett szavai Márknál egy bejelentés: „Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Figyeld meg, hogy ezt már akkor „evangéliumnak” nevezi, amikor még senki sem sejti, hogy meg fog halni. A jó hír ezen a ponton az, hogy a régóta várt uralom elkezdődött.
Él, kivégzik, és Isten feltámasztja egy újfajta testi életre, amelyhez a halál többé nem érhet hozzá. Hét héttel később Péter feláll Jeruzsálemben, és elmondja az első keresztény prédikációt. Olvasd el lassan az Apostolok cselekedetei 2. részét, és figyeld, hová fut ki. Péter Jóelt idézi a Lélekről, aztán Dávidot a feltámadásról, aztán megint Dávidot a trónra emelésről, és így fejezi be: Isten Úrrá és Krisztussá tette azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek (ApCsel 2,36).
Ez a csattanó. A „Krisztus” egy cím, a felkent királyt jelölő görög szó. Péter végkövetkeztetése az, hogy Jézus most a trónon ül.
A hallgatóságnak ez a szívébe hasít, és érdemes megkérdezni, miért. Senki nem magyarázott el nekik semmilyen engesztelési elméletet. Azért rendülnek meg, mert most tudták meg, hogy az az ember, akit halálra adtak, Isten kijelölt uralkodója, él, és hatalma van. Megkérdezik hát, mit tegyenek. Péter azt feleli, hogy térjenek meg, keresztelkedjenek meg Jézus, a Krisztus nevében, és bocsánatot nyernek, és megkapják a megígért Szentlelket (ApCsel 2,38). Mindkét ősi ígéret egyetlen délután alatt teljesedik be.
Ez a minta végigvonul az Apostolok cselekedetein. Kornéliusznak Péter azt mondja, hogy Jézus „a mindenség Ura”, és ő az élők és holtak kijelölt bírája (ApCsel 10,36.42). Athénban Pál azt mondja, hogy Isten most mindenkinek mindenütt megparancsolja, hogy térjen meg, mert kitűzött egy napot, amelyen ítéletet tart egy férfi által, akit feltámasztott a halálból (ApCsel 17,30–31). Pál abban a beszédben egyszer sem említi a keresztet. Thesszalonikában az a vád a keresztények ellen, hogy azt állítják, más a király: Jézus (ApCsel 17,7). Az ellenségeik tökéletesen megértették az üzenetet.
Pál saját összefoglalói ugyanezt mondják. Az evangélium Isten Fiáról szól, aki test szerint Dávid utódja, és akit a feltámadás hatalommal Isten Fiának bizonyított (Róm 1,3–4). Timóteusnak ezt írja: emlékezzél meg Jézus Krisztusról, aki feltámadt a halottak közül, és Dávid utódja; erről szól az én evangéliumom (2Tim 2,8). Királyi származás és feltámadás. Ez volt a mag.
A válasz pedig, amelyet kértek, a hűség volt. A görög szó, amelyet „hitnek” fordítunk, a pisztisz, a hűség hétköznapi szava volt: az a bizalom és lojalitás, amellyel az alattvaló tartozott az uralkodójának. Pál az egész küldetését úgy írja le, hogy az a „hit engedelmességét” munkálja a népek között (Róm 1,5). Jézus nyersen megszabta a feltételeket: aki nem mond le mindenéről, nem lehet a tanítványa (Lk 14,33). Akik az övéi, azok „a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt” (Gal 5,24). E szenvedélyek helyére az agapé lép, az önátadó szeretet, amelyet Jézus megparancsolt és meg is mutatott. „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat” (Jn 14,15).
Akik ezt a hűséget megadták, megkapták a Lelket, amelyet Péter szerint Isten azoknak ad, „akik engedelmeskednek neki” (ApCsel 5,32), és a király saját országának polgárai lettek, az övéhez hasonló feltámadás örökösei (Fil 3,20–21).
Az első századi üzenet tehát röviden így szólt: eljött a megígért király, Isten feltámasztotta és trónra ültette, ezért fogadj neki hűséget, hagyd el a régi életedet, élj szeretetben, vedd az ő Lelkét, és örököld az országát.
A huszonegyedik századi üzenet
Most menjünk vissza arra a vasárnapi istentiszteletre.
Az üzenet általában veled kezdődik. Minden ember bűnös, és te is közéjük tartozol (Róm 3,23). A bűnöd elválaszt Istentől, és ezt te nem tudod rendbe hozni. De Isten annyira szeretett, hogy odaadta a Fiát, hogy megfizesse a bűneid árát. Ha elfogadod ezt az áldozatot, bocsánatot kapsz. Amikor meglátod, mibe került ez neki, megindul a szíved, és viszont akarod szeretni őt. Térj meg tehát, keresztelkedj meg, vedd a Szentlelket. Aztán kövesd Jézust, mert meghalt érted, szeresd az embereket, és tegyél tanítványokká másokat.
Itt igazságos szeretnék lenni, mert ennek minden sora megvédhető a Szentírásból. Maga Pál sorolja a legfontosabbak közé, hogy „Krisztus meghalt a mi bűneinkért” (1Kor 15,3). János azt mondja, azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket (1Jn 4,19). A mai üzenetben semmi sem hamis.
A keret változott meg. Vedd ugyanazokat a tényeket, és tegyél fel három kérdést mindkét változatnak.
Ki az alany? Az első századi üzenetben az alany Jézus: kicsoda ő, mit tett vele Isten, hol ül most. A mai üzenetben az alany én vagyok: az én bűnöm, az én szükségem, az én bocsánatom. Jézus úgy lép be a történetbe, mint az én problémám megoldása.
Mi a központi esemény? Az Apostolok cselekedeteiben a súly a feltámadásra és a trónra emelésre esik. A kereszt az az út, amelyen a király a trónjához jutott, a bocsánat pedig az amnesztia, amelyet a fegyvert letevő lázadóknak kínál (ApCsel 5,31). A mai változatban a kereszt mint fizetség az egész középpont, a feltámadás pedig sokszor alig több, mint annak bizonyítéka, hogy a fizetség rendben megérkezett. A trónról alig esik szó.
Mit kérnek tőlem? Az első üzenet hűséget kér. A második azt kéri, hogy fogadjak el egy ajándékot.
Ugyanaz a cél, más az út
És itt jön a furcsa rész. A két üzenet ugyanarra az eredményre törekszik. Mindkettő azt akarja, hogy más emberré válj, olyanná, aki szereti Istent és szereti az embereket. Ha megkérnél egy első századi presbitert és egy mai lelkipásztort, hogy írja le, milyen egy érett keresztény, a két leírás közel állna egymáshoz.
Az út azonban, amelyen odáig eljutnak, más, és azt gondolom, a különbség később mutatkozik meg, a hívők életében.
A mai üzenetet a megindultság hajtja. Valaki meghalt érted, ez megérint, és válaszolsz rá. Ez valódi és jó indíték. Pál azt mondja, Krisztus szeretete „szorongat minket” (2Kor 5,14). De az a válasz, amely a megérintettségre épül, attól függ, hogy megérintett maradsz-e. Mi történik a harmadik évben, vagy a harmincadikban, amikor a történet már ismerős, és az érzés megkopott? Mi történik azon a kedden, amikor az engedelmességnek ára van, és nem érzel semmit?
Ráadásul így az engedelmesség a hála kérdése lesz, a hálát pedig én magam mérem ki. Én döntöm el, mennyire vagyok hálás, és hogyan fog kinézni a köszönetem. Így jutottunk el ahhoz a különös gondolathoz, hogy valaki most elfogadhatja Jézust Megváltójának, és majd valamikor később „teszi őt élete Urává”, mintha az uralma valamilyen prémium csomag volna.
Az első századi üzenet erre nem hagy helyet. Jézus akkor is Úr, ha érzem, akkor is, ha nem, akkor is, ha elfogadom, akkor is, ha nem. A végén minden térd meghajol (Fil 2,10–11). Az egyetlen nyitott kérdés az, hogy hűséges alattvaló vagyok-e vagy lázadó. Egy király igénye rám nem az érzelmeimmel együtt emelkedik és süllyed. A száraz kedden ugyanazért engedelmeskedem, amiért a megkeresztelkedésem napján: ő a király, és én a szavamat adtam neki.
A régebbi üzenetben is bőven van szeretet. Ez a király az, aki az életét adta a népéért, és egyetlen törvénye az agapé. Őt szolgálni annyi, mint megtanulni úgy szeretni, ahogy ő szeret. A kereszt megmutatja, milyen királyom van. Soha nem arra szánták, hogy kiszorítsa a hírt, hogy van királyom.
Hallgasd meg újra
Nem azt javaslom, hogy hagyjuk abba a kereszt hirdetését. Azt javaslom, hogy tegyük vissza abba a történetbe, amelyből származik.
Próbálj ki valamit ezen a héten. Olvasd el egy ültő helyedben az Apostolok cselekedeteinek prédikációit: a 2., 3., 10., 13. és 17. részt. Nagyjából húsz perc. Legyen a kezedben ceruza, és jelöld meg, mit mondanak az apostolok Jézusról, és mit kérnek a hallgatóiktól. Aztán vesd össze a jegyzeteidet azzal az evangéliumhirdetéssel, amelyet legutóbb hallottál, vagy amelyet legutóbb te mondtál el.
Utána pedig időzz el egy kérdésnél, amelyet Jézus egyszer olyanoknak tett fel, akik már az övéinek vallották magukat:
„Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok?” (Lk 6,46)