A legtöbb keresztény imádkozott már betegért. Szülőért, gyermekért, egy gyülekezeti barátért. Kérjük Istent, hogy gyógyítsa meg, aztán várunk. Van, hogy a leletei jók lesznek, és könnyek között adunk hálát. Van, hogy egy sír mellett állunk, és végre kimondjuk azt a kérdést, amelyet a gyülekezetben nem mertünk megtenni: miért nem tette meg?
A kérdés azért nehéz, mert így gondolkodunk: Isten jó. A jó Isten jót tesz. A gyógyulás jó dolog. Istennek tehát mindig gyógyítania kellene. És nem azt látjuk, hogy Jézus is mindenkit meggyógyított, aki hozzá ment? Nem ez volt az egyik fő oka annak, hogy eljött?
Ezt a gondolatmenetet szeretném a Biblia mérlegére tenni, mert szerintem rossz helyről indul. Abból indul ki, amit mi várunk Istentől. Én onnan szeretnék indulni, amit Isten akar nekünk.
Jézus tényleg mindenkit meggyógyított?
Vannak igék, amelyek így hangzanak. Máté azt írja, hogy sok megszállottat vittek Jézushoz, „és meggyógyított minden beteget” (Máté 8,16). Bejárta Galileát, és „gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép között” (Máté 4,23). Akik gyógyulásért mentek Jézushoz, azok közül senkit sem küldött el.
Ha azonban tovább olvasunk, a kép azért nem ennyire egyszerű.
János 5-ben Jézus a Betesda tavához megy. János szerint „betegek sokasága” feküdt ott: vakok, sánták, bénák. Jézus odalép egy emberhez, aki harmincnyolc éve beteg, meggyógyítja, majd eltűnik a tömegben. Egy embert a sokaságból. A többiek aznap este betegen maradtak ott.
Márk 1-ben Jézus egy egész estén át gyógyít Kapernaumban, az egész város az ajtó előtt tolong. Másnap reggel a tanítványok egyedül, imádkozva találnak rá, és ezt mondják neki: „Mindenki téged keres.” Még több beteg várt rá. Ő így felel: „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét, mert azért jöttem” (Márk 1,38).
Azért jöttem. Jézus maga mondja meg, mi a küldetése, és az igehirdetést nevezi meg. Otthagyott egy várost, amely tele volt gyógyulni vágyó emberekkel, hogy más városok is hallhassák az üzenetet.
Mit mondott a bénának?
Márk 2 azt a történetet beszéli el, amelyet a legtöbben gyerekként tanultunk. Négy barát Jézushoz visz egy bénát, a tömegtől nem férnek oda, ezért a tetőn át eresztik le. A szobában mindenki tudja, miért jött ez az ember. Jézus első mondata hozzá mégis ez: „Fiam, megbocsáttattak a bűneid.”
Képzeld magad a négy barát helyébe a tetőn. Ezért bontottad ki a mennyezetet.
Jézus néhány pillanattal később meggyógyítja a férfit, és meg is indokolja: „hogy megtudjátok: az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön” (Márk 2,10). A gyógyítás volt a bizonyíték. A bűnbocsánat volt az ajándék. Jézus látott egy embert látott két problémával, és először azzal a problémájával foglalkozott, amelyik tízezer év múlva is számítani fog.
János evangéliuma ezért nevezi a csodákat „jeleknek”. A jel valami másra mutat. Amikor a sokaság a kenyérszaporítás után a tó körül kereste Jézust, ő nyíltan megmondta nekik, hogy azért keresik, mert jóllaktak a kenyérből, majd önmagát kínálta nekik: „Én vagyok az élet kenyere” (János 6,26.35). Sokan közülük otthagyták. Ők a kenyeret akarták.
Mi a legfontosabb Istennek?
Lépjünk hát egyet hátra, és kérdezzük meg, mit mond az Írás Isten céljáról.
Jézus egy mondatban foglalja össze: „Az én Atyámnak az az akarata, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom őt az utolsó napon” (János 6,40). Az örök életet pedig meglepő módon határozza meg: „hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust” (János 17,3).
Isten azt akarja, hogy vele legyünk, örökké. A bizalmunkat, a hitünket és a szeretetünket akarja. Ez a szál fut végig a Biblián Mózes első könyvétől a Jelenésekig: Istentől, aki a kertben járva Ádámot keresi, a trónról szóló hangig, amely ezt mondja: „Íme, Isten sátora az emberekkel van” (Jelenések 21,3).
Ha ezt megértjük, Jézus néhány keményebb mondata is értelmet nyer. „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni” (Máté 10,28). „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkében kárt vall?” (Márk 8,36). A testet értékesnek tartja, a lelket még értékesebbnek. Az az egészséges ember, aki soha nem jut el az Istenbe vetett bizalomig, mindent elveszített. Az a beteg, aki benne bízva hal meg, semmi olyat nem veszített el, amit ne kapna vissza.
A test, amelyet megígért
Azt hiszem, itt szoktunk összezavarodni. Istennek fontos a testünk. A kereszténység soha nem tanította, hogy a test eldobható burok. Ő alkotta, a Fia testet öltött, és megígérte, hogy feltámasztja.
Nézzük meg azonban, melyik testre vonatkozik az ígéret. Pál ezt írja: „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben” (1Korinthus 15,42–43). Krisztus „az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket” (Filippi 3,21). A 2Korinthus 5-ben Pál a mostani testünket sátorhoz hasonlítja, az eljövendőt Istentől kapott épülethez, és bevallja, hogy ebben a sátorban sóhajtozunk.
Mi azt várjuk Istentől, hogy a sátrat tegye maradandóvá. Ő házat ígért nekünk.
Gondoljunk Lázárra. Jézus négy nap után támasztotta fel a sírból, ennél nagyobb gyógyulást nehéz elképzelni. Lázár mégis megöregedett, és újra meghalt. Ugyanígy a betesdai férfi, a kapernaumi béna, Jairus lánya és mindenki, akit Jézus valaha megérintett. Ebben az életben minden gyógyulás ideiglenes. Néhány évvel elhalasztja a halált. Csak a feltámadás vet véget neki.
Pál tudta ezt, ezért írhatta: „Ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra” (2Korinthus 4,16). Számított rá, hogy a teste hanyatlani fog. Arra is számított, hogy Isten ettől függetlenül munkálkodik benne.
Betegek az újszövetségi gyülekezetben
Ha Isten mindig meggyógyítaná azokat, akiknek elég hitük van, az apostolok lettek volna a Római Birodalom legegészségesebb emberei. Nem voltak azok.
Pálnak, akinek a kendőit elvitték a betegekhez, és azok meggyógyultak (ApCsel 19,12), tövis volt a testében, ahogy ő nevezte. Háromszor könyörgött az Úrhoz, hogy vegye el tőle. Ezt a választ kapta: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2Korinthus 12,9). A kutatók nem értenek egyet abban, mi volt ez a tövis. Annyi világos, hogy Pál kérte, Isten nemet mondott, és meg is indokolta.
Pál „testi erőtlenség” miatt hirdette először az evangéliumot a galatáknak (Galata 4,13). Timóteusnak azt tanácsolta, hogy igyon egy kevés bort a gyomra és „gyakori gyengélkedése” miatt (1Timóteus 5,23). A börtönből ezt írta: „Trofimoszt pedig Milétoszban hagytam betegen” (2Timóteus 4,20). Barátja, Epafroditosz majdnem meghalt, mielőtt felépült.
Az Ószövetségben pedig Elizeus, a próféta, aki által Isten meggyógyította a leprás Naamánt, és feltámasztott egy halott fiút, „megbetegedett abban a betegségben, amelybe később bele is halt” (2Királyok 13,14).
Egyiküket sem éri szemrehányás a kishitűsége miatt. A betegségükről úgy számol be az Írás, ahogy az időjárásról szokás.
Imádkozzunk hát a gyógyulásért?
Igen, és bátran. Jakab azt mondja a betegeknek, hogy hívják a gyülekezet véneit, akik imádkozzanak értük, és kenjék meg őket olajjal (Jakab 5,14–15). Amikor Epafroditosz felépült, Pál ezt írta: „Isten megkönyörült rajta, de nemcsak rajta, hanem rajtam is” (Filippi 2,27). Isten tud gyógyítani, és gyakran úgy dönt, hogy meg is teszi. Senkit nem szeretnék lebeszélni arról, hogy kérje.
Azt javaslom, imádkozzunk úgy, ahogy a három babiloni ifjú beszélt a királlyal a tüzes kemence előtt: „A mi Istenünk, akit mi tisztelünk, ki tud minket szabadítani… De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük” (Dániel 3,17–18). Ki tud szabadítani. De ha nem tenné is.
Jézus ugyanígy imádkozott a Gecsemáné-kertben. Kérte, hogy múljon el tőle a pohár, majd ezt mondta: „ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” (Lukács 22,42). Az Atya azon az éjszakán a saját Fiának mondott nemet, és ezzel a nemmel váltotta meg a világot.
A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete olyan hithősöket sorol fel, akik „feltámadás útján visszakapták halottaikat”, és ugyanazzal a lélegzettel olyanokat, akiket megkínoztak, bebörtönöztek és megöltek. Aztán azt mondja, hogy hitükért mindnyájan jó bizonyságot nyertek (Zsidók 11,35–39). A meggyógyultak és a meg nem gyógyultak ugyanazon a listán szerepelnek.
Mindig meggyógyít tehát Isten? Végül igen. Mindenki, aki Krisztushoz tartozik, egy napon olyan testben fog állni, amely nem tud megbetegedni, és Isten „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál nem lesz többé” (Jelenések 21,4). Vannak, akik ennek egy részét korábban megkapják. Az egészet az utolsó napon kapja meg minden gyermeke.
Addig is, amikor egy kórházi ágy mellett ülsz, kérd tőle a gyógyulást. Kérd többször is, ahogy Pál tette. És tudd: ha a válasz az, hogy „még nem”, akkor sem tartott vissza semmit, amit ne szándékozna odaadni.